Alice B. Toklas önéletrajza

"Egy napon Fernande velünk ebédelt, és azt mondta, Rousseau tiszteletére bankettet szándékoznak rendezni, s hogy ezt ő rendezi. Összeszámolta, kiket kell meghívni. Mi is a meghívandók közt voltunk. Ki az a Rousseau? Én nem tudtam, de ez igazán nem számított, minthogy bankettról volt szó, ahová mindenki elment, és minket is meghívtak. (...)



A találkozó mindannyiunk számára ott volt a Rue Ravignan alján lévő kávéházban, ahonnan egy aperitif után felvonulunk Picasso műtermébe, s aztán ott lesz a vacsora. Feltettem az új kalapomat, és mindannyian elmentünk a Montmartre-ra és találkoztunk a kávéházban. (...)



Amikor Gertrude Stein és én beléptünk a kávéházba, úgy tetszett, rengetegen vannak ott, a középen pedig egy magas, vékony lány hosszú, vékony karját kinyújtva előre-hátra hajladozott. Nem tudtam, mit csinál, nyilvánvalóan nem tornászott, vadító látvány volt, de a lány nagyon csábítónak látszott. Hát ez mi?, suttogtam Gertrude Steinnek. Ó, ez Marie Laurencin, attól tartok túl sok előzetese aperitifet fogyasztott. Ő az az öreg hölgy, akiről Fernande mesélte, hogy olyan hangokat ad ki, mint az állatok, és idegesíti Pablót? Valóban idegesíti Pablót, de nagyon fiatal hölgy és feltétlenül túl sokat ivott, mondta Gertrude Stein, belépve. (...)



Mindenki leült, és mindenki elkezdte enni a rizst és egyebeket, azaz akkor, amikor Guillaume Appolinaire és Rousseau bejöttek, amire rövidesen sor került nagy éljenzés közepette. Milyen jól emlékszem az érkezésükre. Rousseau apró kis színtelen francia volt, kis szakállal, olyan, mint akármelyik francia, aki bárhol látható, Guillaume Appolinaire meg finoman metszett eleven arcú férfi, fekete hajjal és szép arcszínnel. Mindenkit bemutattak, és mindenki megint leült. Guillaume a Marie Laurencin melletti székbe süppedt. Láttára Marie, aki viszonylag megnyugodott és Gertrude Stein mellett foglalt helyet, megint szertelen mozdulatokba kezdett. Guillaume kicipelte az ajtón és le a lépcsőn, aztán illendő idő elmúlása után megint visszatértek, Marie egy kicsit megtépázva, de józanul. Ekkorra már mindenki mindent megevett, és kezdetét vette a költészet.






Ki volt ott? Mi és Salmon, André Salmon, akkoriban növekvő hírű fiatal költő és újságíró, Pichot és Germaine Pichot, Braque és talán Marcelle Braque is, de erre már nem emlékszem, azt tudom, hogy sok szóbeszéd esett róla akkoriban, aztán Raynalék, az Agerók, a hamis-Greco és a felesége, és sok más pár, akiket nem ismertem, és akikre nem is emlékszem, és Vaillant, egy nagyon kedves átlagos francia fiatalember, akié az elülső műterem volt.



Elkezdődtek a ceremóniák, felállot Guillaume Apollinaire és ünnepi dicshimnuszt mondott, arra már egyáltalán nem emlékszem, mit, de egy általa írt verssel végződött, amelyet félig énekelve adott elő, és amelynek refrénjébe: La peinture de ce Rousseau, "Ennek a Rousseau-nak a festészete", mindenki bekapcsolódott. Aztán valaki más, feltehetően Raynal, már nem emlékszem, kelt fel és tósztokat mondtak, aztán egészen váratlanul André Salmon, aki a barátnőm mellett ült, és komoly hangon irodalomról és utazásokról beszélt, a nem egészen szilárd azstalra ugrott, és egy rögtönzött dicshimnuszba és versbe tört ki. Ennek a végén felragadott egy hatalmas poharat, megitta, ami benne volt, aztán azonnal megőrült, mivel tökéletesen berúgott, és elkezdett verekedni. A férfiak mind rárohantak, aszobrok inogtak, Braque, egy termetes alak, mindkét karjába felragadott egy-egy szobrot és ott állt velük, miközben Gertrude Stein bátyja, egy ugyancsak megtermett alak, a kis Rousseau-t és hegedűjét védelmezte a bántalom elől. A többiek Picassoval az élükön, mert Picasso jóllehet kis termetű, nagyon erős, az elülső műterembe tuszkolták Salmont, és rázárták az ajtót. Aztán mindenki visszatért és leült.



Moise KISSLING:A. Salmon portréja


Julius PASCIN: A. Salmon portréja


Chaim SOUTINE: A. Salmon portréja


Maurice de VLAMINCK: A. Salmon portréja

A továbbiakban az este békésen telt el. Marie Laurencin vékony hangon néhány elragadó régi normann dalt énekelt, Pichot valami csodálatos spanyol vallásos táncot járt el, amely azzal végződött, hogy a megfeszített Krisztus tartásában elterült a földön. Guillaume Apollinaire ünnepélyesen elénk állva felkért engem és a barátnőmet, hogy énekeljünk néhány eredeti indián dalt. Egyikünk sem érzett ehhez elég hivatottságot, Guillaume és az egész társaság nagy szomorúságára. Az átszellemült és finom Rousseau hegedült, és azokról a színdarabokról beszélt nekünk, amelyeket ő írt, meg mexikói emlékeiről. Minden nagyon békés volt, és úgy reggel három óra tájban mindannyian átmentünk abba a műterembe, ahová Salmont helyeztük el, és ahol a kabátjaink és kalapjaink is voltak, hogy felkerekedjünk hazafelé. A pamlagon ott hevert Salmon, békés álomban, körülötte meg, félig megrágottan, egy doboz gyufa, egy helyi levéltávirat és az én sárga kalapdíszem. Csak képzeljék az érzéseimet, akár reggel három órakor is. Salmon azonban nagyon nyájasan és udvariasan ébredt, és mindannyian együtt mentünk ki az utcára. Ott Salmon egészen hirtelenül, vad kiáltást hallatva lerohant a dombról."