Az utolsó metró

"Az utolsó metrót elmarasztalták naív színezetű optimizmusáért. Nem túl elnéző kép, amelyet a megszállásról rajzol? New Yorkban Andrew Saris kritikus azt írta, hogy Az utolsó metró megnyugtatja a franciákat, mert elfeledteti velük a kollaboráció leleplezését, és hihetővé teszi számukra a mítoszt, hogy minden párizsi pincében volt egy bújtatott zsidó."


jegyzetek egy befejezetlen filmajánlóhoz
Párizs 1942, egy színházban új bemutatóra készülnek, a színház igazgatójáról mindenki úgy hiszi, már elmenekült, ezért a felesége vette át a színház vezetését. De az igazgató valójában a pincében rejtőzik, kezdetben nap, mint nap rádiót hallgat, később egy szellőző nyíláson át, a próbákat hallgatja
"...Franciaországban két évvel ezelőtt volt egy rádióműsor, amelyről már szóltam, a La vie de Francais l'Occupation, amelyben sok korabeli dokumentum elhangzott. Ezek elképesztőek voltak. Felhasználtam őket Az utolsó metróban is. Innen származik az eszmefuttatás:"Nem lenne szükség arra, hogy sárga csillagot hordjanak, ha a zsidóknak kék lenne a bőre. Pedig fontos, hogy felismerjük ezeket az embereket, mert veszélyesek." Ezeket a dokumentumokat elfeledték, és úgy látom, érdemes volt újra elővenni őket, mert most, meg kell mondanom, a türelmetlenség kiújulását tapasztalhatjuk.
Azt nem mondom, hogy üldözni kell az antiszemitákat békeidőben. Mindenki fejthesse ki még a taszító véleményét is, küzdjenek az eszmék. De 1942-ben antiszemitának lenni aljasság volt. Felelősnek lenni mások életéért és haláláért, de inkább a haláláért, mint az életéért, az elviselhetetlen. Többre értékelem egy olasz dandy mondását a háború végén:"Végre ismét szabadon antiszemiták lehetünk!" Pimasz és cinikus mondás, de többre értékelem az ilyesfajta patológiás és hisztérikus magatartásnál:"A legszebb nőinket veszik el!" Ezt megszállottan ismételgette például egy Rebatet."


"Az utolsó metróban a hősök nem tehetik azt, amit akarnak, állandóan kompromisszumokra kényszerülnek. Amikor befejeztem a filmet, észrevettem, hogy éppen ez teszi jóvá. Ez váltja ki, hogy mindenki azonosul a filmmel. Mert az életben nagyon gyakran nem valóstjuk meg az álmainkat, és megelégszünk kompromisszumokkal."
részlet a filmből:


"Kritikus koromban még az volt a véleményem, hogy csak az a film mondható jónak, amelyik egyszerre mond valamit a világról meg a filmművészetről: A játékszabály és Az aranypolgár nagyon is megfelelt ennek a meghatározásnak. Ma viszont azt várom a filmtől, amit meg akarok nézni, hogy fejezze ki a filmkészítés örömét, vagy a filmkészítés szorongását, és teljesen hidegen hagy, ami a kettő között van, vagyis mindaz, ami híjával van ennek a vibrálásnak."

Mon amant de St. Jean

...kedvelem ezt a filmet, mert olyan régimódi és naiv. mindig olyan érzésem van tőle, mintha Truffautnak 1980-ban sikerült volna csinálnia egy negyvenes évek beli filmet. de végülis erre Truffaut maga ad magyarázatot:

"Pedig meg vagyok győződve róla, hogy a megszállásról adott kép az én gyerekkori képem. A háború elején nyolcéves voltam, a végén tizenkettő. De az, aki a háborút felnőttként élte meg, nem ugyanezt a forgatókönyvet készítette volna el. A történet talán ugyanez lenne, de nem ugyanezeket a részleteket adta volna vissza. A filmet olyan részletekkel töltöttem meg, amelyek engem gyerekként megragadtak."
...úgy alakult, hogy hosszú idő után újra láttam Francois Truffaut Az utolsó metró című filmjét...