"Az utolsó metrót elmarasztalták naív színezetű optimizmusáért. Nem túl elnéző kép, amelyet a megszállásról rajzol? New Yorkban Andrew Saris kritikus azt írta, hogy Az utolsó metró megnyugtatja a franciákat, mert elfeledteti velük a kollaboráció leleplezését, és hihetővé teszi számukra a mítoszt, hogy minden párizsi pincében volt egy bújtatott zsidó."
jegyzetek egy befejezetlen filmajánlóhoz
Párizs 1942, egy színházban új bemutatóra készülnek, a színház igazgatójáról mindenki úgy hiszi, már elmenekült, ezért a felesége vette át a színház vezetését. De az igazgató valójában a pincében rejtőzik, kezdetben nap, mint nap rádiót hallgat, később egy szellőző nyíláson át, a próbákat hallgatja
"...Franciaországban két évvel ezelőtt volt egy rádióműsor, amelyről már szóltam, a La vie de Francais l'Occupation, amelyben sok korabeli dokumentum elhangzott. Ezek elképesztőek voltak. Felhasználtam őket Az utolsó metróban is. Innen származik az eszmefuttatás:"Nem lenne szükség arra, hogy sárga csillagot hordjanak, ha a zsidóknak kék lenne a bőre. Pedig fontos, hogy felismerjük ezeket az embereket, mert veszélyesek." Ezeket a dokumentumokat elfeledték, és úgy látom, érdemes volt újra elővenni őket, mert most, meg kell mondanom, a türelmetlenség kiújulását tapasztalhatjuk.
Azt nem mondom, hogy üldözni kell az antiszemitákat békeidőben. Mindenki fejthesse ki még a taszító véleményét is, küzdjenek az eszmék. De 1942-ben antiszemitának lenni aljasság volt. Felelősnek lenni mások életéért és haláláért, de inkább a haláláért, mint az életéért, az elviselhetetlen. Többre értékelem egy olasz dandy mondását a háború végén:"Végre ismét szabadon antiszemiták lehetünk!" Pimasz és cinikus mondás, de többre értékelem az ilyesfajta patológiás és hisztérikus magatartásnál:"A legszebb nőinket veszik el!" Ezt megszállottan ismételgette például egy Rebatet."
"Az utolsó metróban a hősök nem tehetik azt, amit akarnak, állandóan kompromisszumokra kényszerülnek. Amikor befejeztem a filmet, észrevettem, hogy éppen ez teszi jóvá. Ez váltja ki, hogy mindenki azonosul a filmmel. Mert az életben nagyon gyakran nem valóstjuk meg az álmainkat, és megelégszünk kompromisszumokkal."
részlet a filmből:
"Kritikus koromban még az volt a véleményem, hogy csak az a film mondható jónak, amelyik egyszerre mond valamit a világról meg a filmművészetről: A játékszabály és Az aranypolgár nagyon is megfelelt ennek a meghatározásnak. Ma viszont azt várom a filmtől, amit meg akarok nézni, hogy fejezze ki a filmkészítés örömét, vagy a filmkészítés szorongását, és teljesen hidegen hagy, ami a kettő között van, vagyis mindaz, ami híjával van ennek a vibrálásnak."
Mon amant de St. Jean
...kedvelem ezt a filmet, mert olyan régimódi és naiv. mindig olyan érzésem van tőle, mintha Truffautnak 1980-ban sikerült volna csinálnia egy negyvenes évek beli filmet. de végülis erre Truffaut maga ad magyarázatot:
"Pedig meg vagyok győződve róla, hogy a megszállásról adott kép az én gyerekkori képem. A háború elején nyolcéves voltam, a végén tizenkettő. De az, aki a háborút felnőttként élte meg, nem ugyanezt a forgatókönyvet készítette volna el. A történet talán ugyanez lenne, de nem ugyanezeket a részleteket adta volna vissza. A filmet olyan részletekkel töltöttem meg, amelyek engem gyerekként megragadtak."
...úgy alakult, hogy hosszú idő után újra láttam Francois Truffaut Az utolsó metró című filmjét...
Tuesday, August 25, 2009
Az utolsó metró
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment